Termelünk, fogyasztunk, pazarolunk és szennyezünk. Kialakult egy olyan fogyasztói társadalom, ami gondolkodás nélkül eldob tárgyat, eszközt, de akár emberi kapcsolatokat is, egy újabb, jobb, másabb reményében. Az egyéni döntések és a gazdaság és a társadalom működése folyamatosan kölcsönhatásban van egymással, ha pedig ezek eredőjeként rossz irányba haladunk, akkor az egyenlőtlenséghez, klímaválsághoz, egzisztenciális katasztrófákhoz vezethet. Nem csoda, hogy egyre többen érzik, hogy valami nincs rendben. Egészen komplex folyamatokat idéz elő egy olyan egyszerű szemlélet, minthogy megjavítunk dolgokat, ahelyett, hogy eldobnánk azokat. A Portfolio Érdi Péterrel beszélgetett a témáról, aki több, mint húsz éve a michigani Kalamazoo College-ban a komplex rendszerek tanulmányozásának professzora, továbbá a Wigner Fizikai Kutatóközpont, Részecske- és Magfizikai Intézetének Komputációs Tudományok Osztályának emeritus tudományos tanácsadója.
A Professzor az interjúban elmondta, hogy a komplex rendszerek tudománya a társadalom-, és a természettudományok közötti átjárást ragadja meg, egyértelműen egy interdiszciplináris területről van szó. Ha példaként veszünk három jelenséget, az epilepsziát, földrengést és a tőzsdei krachot, azt láthatjuk, hogy ezeket három különböző tanszéken tanítják. Az epilepsziát a neurológusok, a földrengést a geofizikusok, a tőzsdei krachot a közgazdászok vagy a pénzügyi szakértők. Én azt tanítom, hogy ebben a három jelenségben mi a közös, hogyan lehet az egyikben kialakított módszereket a másik területen használni, és hogy vajon ezeket a váratlan jelenségeket meg tudjuk-e jósolni, milyen lehetőségek, korlátok állnak előttünk.
A tárgyak eldobásával kapcsolatban elmondta, hogy egyfelől generációs kérdés, a gyermekkorában nem volt kétséges, hogy javítsuk-e a futballozás közben kilyukadt cipőt, a suszter nagyon fontos szerepet töltött be az életünkben. A háború után született generációban mindenki szegény volt, fel sem merült, hogy a javításon kívül van más lehetőség. A háború utáni évtizedben viszont erős lett a középosztály – főleg Amerikára igaz ez – és eljött a fogyasztás, pazarlás, szennyezés időszaka. Kialakult a fogyasztói társadalom, az emberek vásároltak, majd kidobták azt, amit feleslegesnek ítéltek meg, eufória lett, hogy termelünk, fogyasztunk és pazarolunk. 1955-ben a Life magazin címlapján már szerepelt az „eldobó társadalom”. Rachel Louise Carson, Néma tavasz című könyve 1962-ben vitát robbantott ki a tudomány felelősségéről, illetve arról, hogy lehet-e szabályozni a technológiai haladást. Elsőként írt arról, hogy a növényvédő szerek túlzott használatával visszafordíthatatlan pusztítást okozunk a környezetben, majd ennek negatív következményei lesznek az emberekre nézve is. Tartott attól, hogy a technológia jóval gyorsabban fejlődik, mint az emberiség felelősségérzete – valahogy úgy, mint ahogy ma a mesterséges intelligenciánál, sokan tartanak attól, hogy egzisztenciális problémákat fog okozni vagy valamilyen katasztrofális kimenetele lesz. Utóbbinak azért kicsi a valószínűsége, úgy gondolom, de intő jel, hogy az „AI keresztapjaként” emlegetett Geoffrey Hinton, a mesterséges neurális hálózatok egyik megalkotója, kilépett a Google-tól, mert nem akart része lenni egy esetleges rossz kimenetelnek, a rendszer szabályozatlansága miatt.
Másfelől a javítási szemlélet határozottan társadalmi kultúra kérdése. Nagyon fontosnak tartja, hogy ma már nem illik azt mondani, hogy eldobom és kész. Legalább csak a szavak szintjén utasítjuk el a „kidobást”, de ez is egy előrelépés. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy nem is teszünk így. Egyszerűen kiderült, hogy amit mi gyerekkorunkban tanultunk, az most is hasznos.
Az interjúban kiemeli, hogy a kultúraváltás elkezdődött, és amikor ez megtörténik, akkor végigmegy a folyamat. Egyszerűen divat lett, hogy nem dobunk ki mindent, és illik a nagyvállalatoknak is ezt követni a CSR jegyében. Mostanában Robert Reich-et olvas és ő mondja, hogy mindez egy marketing maszlag egészen addig, amíg a törvények nem kényszerítik ki, hogy valóban újrahasznosítsák, javítsák a vállalatok a termékeket.
A tervezett elavulás fogalmáról úgy fogalmaz, hogy minimum az 1920-as évek óta jelen van az Egyesült Államokban: akkor történt, hogy a General Motors új gyártási-, és marketingstratégiát vezetett be. Attól kezdve a GM minden új modellt csak egy évig gyártott, hogy az előző évi autók már szinte a piacra dobásuk pillanatában elavultnak érződjenek. Mivel a stratégia bevált, más ágazatokban is megjelent. Ha egy árucikk elavulttá válik, vagy egy bizonyos idő elteltével nem működik jól, a fogyasztó új terméket keres. A beépített vagy tervezett elavulás két különböző mechanizmussal biztosítható. Az első mechanizmusnál megjelenik egy új, fejlettebb modell, és a reklámok meggyőzik a fogyasztót a megvásárlásáról. A második megoldásnál a terméket szándékosan úgy tervezik, hogy egy adott időszak leteltével működésképtelenné váljon. A fogyasztó mindkét esetben a termék új generációját választja a régiek helyett. A villanykörte-kartell jó példa erre, nem rosszabb minőséget gyártottak, hanem 2000 óra helyett pontosan 1000 órára lőtték be az izzók működési idejét. Az ipari kutatókat azért fizették, hogy az élettartam 998 és 1002 óra között legyen, ami nagyon kifinomult munkát igényelt.
A tervezett elavulás működőképességének elsődleges társadalmi oka az volt, hogy a bőség évtizedének is nevezett 1950-es években gyorsan kialakult az erős középosztály. Abban az évtizedben 30%-kal nőtt az átlagos amerikai család vásárlóereje. A nagy gazdasági válság és a II. világháború alatt szegénységben élő emberek örömmel vásároltak, és egyik pillanatról a másikra nagyobb autót, nagyobb lakást, jobb és hosszabb ideig tartó oktatást engedhettek meg maguknak. Ráadásul megjelentek az eldobható termékek, és a lakosságnak volt elég pénze a dolgok lecserélésére. Amerikából ez a változás előbb-utóbb Európába is átjutott, beleértve Magyarországot is.
A generációváltással kapcsolatban véleménye szerint a tanárok végigkövetik a generációkat. Míg a tanárok minden évben egy évvel idősebbek, tanulóik mindig ugyanannyi évesek. Azt tapasztalja náluk – persze ez egy kisebb minta – hogy nem érdekli őket a márka, nem pazarolnak. A szemléletváltás tehát elkezdődött a Z generációval, de nem látja előre, hogy az unokái milyen életet fognak élni, hogyan fognak gondolkodni, így ennek a periódus idejét sem tudja megbecsülni. A világ nem lineáris, a fejlődés nem egy egyenes vonal, ezért sem tudjuk megmondani, hogy a következő generáció hogyan fog élni.
Még mindig meglepőnek tartja, hogy bevált egy olyan üzleti modell, amely például a kicserélhetetlen akkumulátorokra épül. Mi fogyasztók, nem tudtunk ellenállni az új kütyüknek, pedig nem lenne szükség az akkumulátor meghibásodása miatt az egész eszköz – telefon, laptop – kidobására. Ugyanakkor hajlamos egyetérteni azokkal a nézetekkel, melyek szerint az eldobó társadalom előnyökkel is jár: először is, a gyorsan kifutó termékek új munkahelyeket teremtenek. Másodszor, a viszonylag olcsó termékek sokkal könnyebben elérhetők, méghozzá nemcsak a gazdag országokban, hanem a fejlődőkben is. Tagadhatatlan, hogy a fogyasztói modell következtében az emberiség története során még soha nem élt ennyi ember jobb életszínvonalon, ugyanakkor ez a modell felelős a globális felmelegedésért.
Érdekes kérdésnek tartja, hogy mit takar a hosszú táv, időben és morálisan meddig felelős a társadalom? Felelősek vagyunk az egész világért, esetleg csak az emberekért, állatokért, de a növényekért már nem? Időben meddig tervezünk előre? Az unokáink életkörülményeire még gondolunk, esetleg az ükunokáinkéra is, de tovább nem?
A Professzor véleménye szerint a lehető legjobb világban élünk most, de közelít a katasztrófa. Úgy látja, sokakkal együtt, hogy a prosperitás és a katasztrófa birodalmát keskeny határ választja el egymástól, és a kifinomult szabályozás dönti el, hogy melyik állapot következik be. A visszacsatolások is fontosak ebben a kérdésben, a negatív visszacsatolásnak stabilizáló hatása van, míg a pozitív visszacsatolás katalizálja a növekedést és felerősíti a kezdeti kisebb különbségeket, így olyan drámai események jöhetnek létre, mint a földrengések, szökőárak, éghajlati katasztrófák, tőzsdei krach, társadalmi zavargások. Szűk határvonal húzódik a pusztulás és a jólét között, észszerű növekedést kell biztosítani, de el kell kerülni az egzisztenciális kockázatot, vagyis az emberiség totális pusztulásának elkerülése érdekében meg kell találnunk a pozitív és negatív visszacsatolás közötti finomhangolt egyensúlyt.
(letöltés dátuma: 2024. 02. 15.)
